2. rész

Zaklattak,ezért itt a 2. rész :D Remélem mindenkinek tetszik:) (Kata és Csani,csak miattatok korábban;)< 3)
xx Vixi

Reggel,mire felébredtem 150 font volt a cipőmben.Te jó ég,hogy került az oda? Istenem,mennyi pénz... Szerintem soha nem volt ennyi pénzünk,de sajnos nem emlékszem.
100 fontot zsebre vágtam,50-et a kezemben tartottam,felvettem a cipőm,és kerestem valami boltot,hogy vegyek magamnak valami ennivalót.Pár sarokkal arrébb volt egy pékség,vettem magamnak 3 pogácsát és 3 zsömlét,ennyi kaja csak elég lesz mára..Ha nem,akkor eljövök mégegyszer. Viszont most visszamegyek,még nem érzem elég erősnek magam ahhoz,hogy elhagyjam Doncastert. Ahol 16 évig éltem.És körülbelül 20 percre emlékszem eddigi életemről.
Visszaültem a sarokra.Levettem a cipőm,és megint kiraktam magam elé,valamiből meg kell majd élnem. Csak annyi pénzem legyen,hogy tudjak bérelni magamnak egy lakást,el tudjam tartani magam.Ott,ahova megyek(még gőzöm nincs,hova),majd keresek munkát,és akkor meghálálom a doncasteri kórháznak az összes szeretetet,mindent!

Észrevettem magamelőtt 4 cipőt. Fejenként 20 fontot tettek be.Nem mertem felnézni,szégyelltem magam.Kíváncsi vagyok,vajon a régi énem-akire nem emlékszem- mit szólna hozzám? Egy utcasarkon ülök,koldulok.Koldus lettem.Hiába csak pár napig maradok.
A 4 cipő eltűnt,helyette jött egy újabb pár. Bedobott 10 fontot.
Hihetetlen hálás voltam mindenkinek,aki eddig adakozott nekem.
Egyszercsak azt vettem észre,hogy valaki leült mellém.
Legalább egy fejjel magasabb volt nálam,de nem mertem ránézni.
-Szia.-mondta.
-Szia.-köszöntem vissza félénken.
Megnéztem,ő márkás ruhákban volt,èn még mindig a kórházban kapott ruhákban,amik korántsem voltak azok,de örültem,hogy legalább van rajtam ruha.
-Miért üldögélsz itt?Olyan fiatalnak tűnsz.Miért nem mész haza a szüleidhez?
Ezzel a kérdéssel hihetetlenül megbántott,hiába nem tud rólam semmit.
-Takarodj innen.Semmi közöd hozzám és a szüleimhez.Jobb lenne,ha békén hagynál!Minek jöttél ide?Hogy megalázz?Kösz,nem kérek belőle.-az ordításom lassan sírásba torkollott,mire ő a vállához húzott és átölelt.
-Csssss.-csitítgatott.-Nyugodj meg!Gyere velem.Beszélgessünk!
-Én nem megyek innen sehova!Hagyj engem békén! Nem akarok beszélgetni veled.Csak sajnálnál,nekem arra...Nekem arra nincs szükségem.-suttogtam még mindig a földet bámulva.
-Rendben,akkor én most elmegyek.Remélem találkozunk még.Nyugodj meg,nem tudom,mi bánt,de ha baj van,hívj fel.-felírta egy cetlire a telefonszámát,bedobott két 20fontost és egy 10-est majd otthagyott.Utána néztem.Kiszúrta a szemem fehér Converse cipője.Annyira ismerős volt a hátulján az a két jel.Filccel lett rárajzolva,nem tudom,hol láttam.
Annyira elfáradtam a semmittevésben,hogy elaludtam.


*-Te normális vagy? Tönkreteszed az életünket,húzz innen. Gyűlöllek.Soha többet nem szeretnélek látni.-kiabálta az anyám. -Azt nem te döntöd el aranyom.Nem akarom,hogy boldog legyél,sőt.A két fiacskád nálam van,a kocsimban ülnek,ès várakoznak.Ti meg itt nyugodtan alszotok a lányaiddal.ÖRÖKRE.-mondta egy férfi hang.Ismerős volt,de gőzöm nincs,kié. Hallottam,ahogy meggyújt egy gyufát,majd röhögve becsapja maga után az ajtót.Füstszag.Megint*


-NEEE.NEM AKAROM.-kiabáltam magamból kikelve.Azt hittem,még mindig álmodom. De nem,már nem álmodtam,csak ültem az utcasarkon és torkom szakadtából ordítottam.Az emberek tekintetét(sajnálkozó tekintetét) éreztem magamon.De nem érdekelt.
Épp most jutott eszembe egy nagyon fontos részlet arról a napról..Csak össze fog állni a kép. Meg fogom bosszulni.Tönkretette a családunk.Bárki is legyen,nagyon meg fogja bánni.Azt garantálom.
Kiszedtem a cipőmből az összegyűjtött pénzt, majd zsebre vágtam.Felvettem a cipőm és elindultam.Mentem,amerre a lábam vitt.Pár sarokkal arrébb megint levettem a cipőm,és csak ültem,kuporogva,sírva.Mint egy elveszett kisgyerek.Az vagyok.Család nélkül.Elvették a családom.